Itt folytatom a tortáimmal: http://mazsitortai.blogspot.hu/

Sziasztok!!!

Az utolsó....

Úgy érzem ennyivel még tartozom azoknak, akik nyomon követték a blogomat. Nagyon jól esett, h számomra teljesen ismeretlen emberek is érdeklődtek utánunk!
Sajnos nincs időm írni ezt a blogot. Szerettem nagyon, de nagyon rázós volt az az időszak, amikor az utolsó bejegyzés született (meg még utána is egy jó félév....) aztán meg már nem volt kedvem folytatni. De jól vagyunk, megy a pörgés ezerrel, és nem bírok leállni a blogolással se :D de egy egészen más témában. A hobbimról, a tortáimról, a cukrászkodásomról fog szólni.

Hozom majd a linket! ;)

Anyatej mindenáron...

Várandóan sokat foglalkoztatott a szoptatás témaköre. Töredelmesen bevallom féltem tőle: sikerül-e, lesz-e elég tejem?...

Valószínűleg az ismeretlensége miatt tartottam ennyire tőle: ugyanis a sok rokongyereknek köszönhetően ekkor már meglehetősen rutinosan el tudtam látni egy babát, kivéve ugye a szopit.

Meg aztán élénken él bennem a kép, ahogy nővérem 12 évvel ezelőtt sírva szoptatta az akkor újszülött kislányát. Akkor a kisebesedett mellbimbó volt a sírás oka.

De akkor is ott voltam, amikor a másik nővérem magas lázzal feküdt a mellgyulladás miatt.

Ehhez képest az elmúlt közel 4 hónap alatt SEMMI negatívum nem ért a szoptatás kapcsán. Nem volt (még) mellgyulladásom, és szerencsére Zéti olyan ügyesen szopizik, hogy soha nem volt sebes a mellbimbóm. Mint valami giccses amerikai filmben: összebújva, ölelkezve, meghitt anya-baba pillanat. Imádom!

Szóval abban a legelejétől biztos voltam, amíg igényli, addig megy a szopi.

De miért is volt ilyen hosszú felvezetés?

Az epilepszia...a 12 év alatt már megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nekem van, el kell fogadni, és kész! Az évek alatt próbáltam hinni a gondolat erejében: sokan mondták, ha erősen arra koncentrálok, hogy le tudom tenni a gyógyszert, az már fél siker, és így is lesz! Én tényleg, igazán hinni akartam ebben, és orvosi segítséggel próbáltuk is elhagyni...többször is...és mindig sikertelenül. Ennyit a gondolat erejéről.... Az utolsó ilyen gyógyszerletétel akkor volt, amikor 6 hetes terhes voltam. Aztán jött egy csodálatos 9 hónap gyógyszermentesen, és teljesen egészségesen: sokat tudtam pihenni még a munka mellett is, semmi jele nem volt, hogy esetleg visszatérne a betegség.

Aztán megszületett az én csodálatos pici fiam. De akármennyire boldog is voltam ettől, azt be kell látni, hogy a babázás (főleg az első 1-2 hónap) nem csak mosoly és boldogság....hanem kialvatlanság, rengeteg stressz, hogy jól csinálom-e a dolgomat, fáradság, és még több kialvatlanság...

Így biztos, ami biztos alapon, rögtön a kórházból hazaérve felhívtuk a doktornőmet, hogy mi legyen a gyógyszerrel, hiszen tudtam, hogy a roham leginkább kiváltó oka a kialvatlanság, a stressz, illetve a villogó fények. (na, ezek közül csak ezt az utolsót tudtam kivédeni)

Ő akkor azt mondta, hogy nem állít be gyógyszerre, szoptatás alatt ő inkább nem ajánlja, helyette próbáljak pihenni amennyit tudok. Oké-oké próbálok én pihenni, de soha nem tudtam nappal aludni, ja és mindig is stresszelős voltam, ezen nem tudok csak úgy hipp-hopp változtatni. Annyiban maradtunk, hogy jelentkezzek, ha már nem szoptatok, és visszaállítjuk a gyógyszert.

Teltek a hetek, és én egyre többet agyaltam ezen a dolgon: akármennyire szerettem volna a gyógyszermentességet, egyszerűen éreztem, hogy nem vagyok jól. Napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy én teljesen jól voltam, de aztán jött egy nap, amikor pillanatokra kiestek dolgok. Hűűű olyan nehéz ezt megfogalmazni, mit is érzek ilyenkor: olyan, mintha az agyam kissé be lenne lassulva, és olyan nehezen fogja fel a dolgokat. De nem olyan, mint egy egyszerű fáradság. Pl. volt olyan, hogy pár pillanatig nem tudtam milyen nap van, hanyadika, de még azt se, hogy milyen év....és én ekkor már nagyon jól tudtam, hogy ez is egy epilepsziás roham, csak (szerencsére) nem a görcsökkel járó nagyroham. Ismét hetek teltek el ebben az iszonyatos bizonytalanságban: anyukám és Robi folyton ellenőriztek, ha csendben elvoltam a szobában, már rosszat sejtettek, nem mertek Zétivel kettesben hagyni....amit meg is értettem. Rengeteg sírás és még több stresszelés jött....és eljutottam odáig, hogy annyira ekkörül forgott minden gondolatom, hogy pár alkalommal pánikroham is elkapott: iszonyat szívverés, remegés, gyomorgörcs. És emellett volt az állandó rosszkedv.

Esküszöm sokkal jobban elfogadtam volna a helyzetet, a szoptatás feladását, ha nincs elég tejem, és Zétus éhezik, és ezért kell a tápszer! DE ÍGY!!!! Nekem rengeteg tejem van, közel 10 liter van a fagyasztóban is! És az én HIBÁMBÓL vegyem el a legjobb dolgot a gyerekemtől, az anyatejet! Borzasztó volt ebbe belegondolni.Nem telt el nap sírás nélkül...:(

De a betegségem választás elé állított: vagy a szopi, de akkor egy időzített bomba vagyok, és bármikor lehet elájulós nagyrohamom...vagy tápszer, és akkor gyógyszer, és jól leszek.

Egyik megoldás se tetszett. Ekkor nővérem jött az ötlettel, hogy kérdezzünk meg egy specialistát, egy igazán nagykutyát, ő mit javasol!

Netes kutakodás után eljutottunk Dr. Halász Péter epileptológushoz. Neki ez a szakterülete, így bíztam benne nagyon. Kértünk időpontot a magánrendelésére, aztán utaztunk fel Pestre.

Átbeszéltük a betegségem 12 évét, az összes eddigi vizsgálatom eredményét...de ez engem igazából hidegen hagyott. Engem egy valami érdekelt csak és kizárólag: mehet a szopi a gyógyszer mellett? Tuti nem lesz SEMMI baja ettől Zétinek?

Kedvező válaszokat kaptam, hiszen a doki azt mondta szoptathatom Zétust a gyógyszer mellett is....még arra is rákérdeztem, hogy esetleg hosszú évek múlva lehet-e ebből bármilyen baja, olyan mellékhatás ami mondjuk csak 5-10 év után jeletkezik. Azt felelte, hogy az egyetlen mellékhatása az lehet a babára, hogy álmosabb, aluszékonyabb lehet, de persze ez sem igaz minden babára, csak előfordul(hat). 

Én még ekkor se voltam biztos a dolgokban, hiszen most volt két teljesen ellentétes álláspont: a saját dokim azt mondta ne szoptassak, míg a specialista azt mondta nyugodtan, nem lesz semmi gond.

Családom végül meggyőzött, bízzak jobban a dokiban, hiszen ez a szakterülete. Aztán beszéltem a védőnővel, aki megint csak biztatni tudott, illetve elmondta, hogy van egy másik szoptatós anyukája, aki ugyanezt a gyógyszert szedi, mint én.

A sok biztató szó ellenére sírva vettem be az első szem gyógyszert, és a rá következő napokban megszállott módon figyeltem Zétit, van-e bármi eltérés a viselkedésében. De (szerencsére) nincs semmi ilyesmi! Ugyanolyan vigyorgós, sikongatós, ha olyanja van, akkor nyűgös...de semmiképp nem álmosabb. :) Engem már jobban megvisel: konkrétan 1 hete iszonyat módon szédülök. De tudom ez csak addig tart, míg a szervezetem hozzá nem szokik a gyógyszerhez. 

Na és a végére milyen fotót is csatolhatnék..... ♥♥♥

És amikor a gonosz anya előtör belőlem, és becsapom Zétit....:))

3 hónapos nagyfiam

Annyira kis naiv voltam, amikor azt hittem, hogy majd szépen minden hónapban jövök, és leírom a mindennapjainkat. Egyszerűen nincs időm! Olyan hipp-hopp eltelik a nap!

Most épp azért tudok írni, mert korán reggel van, Zéti meg a férjem még alszanak. De abban is biztos vagyok, hogy nem tudom most megírni ezt a bejegyzést. Ilyen ez az anyaság! 

Az estéinkben végre gyönyörű rendszer van! Este 8-kor van fürdés, amit a legelejétől fogva imád! Most már apa is meri fürdetni, az én legnagyobb örömömre: magas vagyok, aminek az az átka, hogy iszonyatosan fáj a derekam a fürdetések miatt. De attól függetlenül imádom csinálni, annyira édes Zéti! Már mikor a pelenkázóra rakom, és elkezdem vetkőztetni tudja mi következik. Rúgkapál, vigyorog, és hirtelen elszáll minden nyűg, Mikor aztán kipancsolta magát, jön a pizsi, hálózsák, és félhomályban szoptatás. Azon annyira bekómál, hogy félálomban megbüfiztetem, cumi a szájába, egy puszi a buksijára, és szépen leteszem hasra: forgolódik egyet-kettőt, de elalszik magától. És ez most már hosszú hetek óta így van, remélem nem fog változni. És ilyenkor alszik legtöbbet, 6-7 órát tuti lehúz egyben. 

A nappalban még nincs ilyen rendszer, de legalább már eljutottunk odáig, hogy nem csak a karomban, vagy a babakocsiban zötykölődve alszik. Mert egy időben ez ment! Ha egész nap itthon voltunk, akkor ő egész nap nem aludt! Azaz de: karomban elaltattam, letettem és már nyílt is ki a szeme. Most viszont már délelőtt is, délután is alszik magában, persze néha még most is vannak olyan napok, amikor sehogy nem jó neki, csakis anya karjaiban.

A reggeleket imádom a legjobban! Annyit de annyit magyaráz ilyenkor a kis babanyelvén! Lerakom vagy az ágyunkba, és akkor a polcoknak magyaráz, vagy a kiságyába, akkor pedig a körforgónak. Jajj a körforgó! Nagyon jó kis találmány! Zéti egyszerűen imádja! Esténként, ha már nagyon nyűgös, de még van idő fürdetésig, akkor a zenélő körforgó az, ami még el tudja terelni a figyelmét. Vagy az, ha fogom a popóját, és járkálok vele fel-alá....

Az elmúlt 3 hónapban azért jócskán voltak nehézségek is. Például egy időben egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a bal cicimet! Olyan hihetetlen ordításba kezdett, ha az következett, hogy még hallgatni is fájdalmas volt. Naná, hogy kétségbe voltam esve, hogy mégis mi a baj??? És már előre stresszeltem, ha tudtam, hogy a bal cicim következik...aztán egyik napról a másikra, ahogy jött, úgy múlt el.

Illetve az esti altatás: szerencsére, ahogy már fentebb is írtam mostanában nagyon szépen elalszik magától, de nem volt ez mindig így. Nagyon sokáig kész rémálom volt az esti altatás: járkálni vele fel-alá óráááákig, és ami még durvább: csak engem fogadott el, ha Robi próbálta altatni, akkor sírt. Zéti sírt, mert álmos volt, de elaludni nem bírt, én sírtam, mert végtelenül kimerült, és fáradt voltam.

De ahogy telnek a napok, úgy egyre könnyebb és könnyebb .

Mindenhová visszük magunkkal Zétit: legyen az egy szimpla bevásárlás, dokihoz menés, vagy épp esküvő! Az utazásokat nagyon jól bírja, én meg már olyan lehetetlen helyeken szoptattam, vagy pelenkáztam, hogy jajj...:D például legutóbb a polgári szertartás alatt kellett kijönnöm vele, a hivatalban találtam egy üres tárgyalótermet, és ott tettem tisztába. De a magánorvos rendelőjében is megtettem már, miközben a betegségemet tárgyaltuk.

Eddig egyetlen alkalom volt, amikor Zéti cumisüvegből kapta meg a lefejt anyatejet: a lagziból hazahoztuk, és anyukámra bíztuk. Ő fürdette, etette meg, és altatta el este, hogy mi tudjunk egy kicsit kikapcsolódni, táncikálni. Tartottam persze nagyon a helyzettől, ez volt az első alkalom, hogy magára hagytam. De nagyon kis ügyes fiúcska volt, simán elfogadta a cumisüveget.

Khhhm....hát na.

Utolsó mondatom óta eltelt vagy 3 hét...:S:S ez van.

Jobb is lesz, ha ezt a bejegyzésem most kiposztolom, aztán írok még, ha lesz rá energiám, az én kis gombóckám mellett.

Holnap megyünk Pestre egy nagyon neves neurológushoz. Félek nagyon, hogy mit fog mondani. Sokan tudjátok miért kell ez, ha megjártuk jövök a részletekkel.

És persze akkor jöjjön 1-2 fotó a végére.

Mostanában az egyik legjobb móka: tükör előt állunk, és röhögünk! :D

Alukálnak apával:

Az én kis húsgombócom! ♥

 

Akartam videót is, de valamiért nem engedi....:S

 

Az első hónap

4 napos kórházi lét után végre hazajöhettünk. Itthon persze klasszisokkal jobb anyukám segítő kezei között, és Robira se lehet egy rossz szavam se. Ahogy hazaértünk a kórházból kijelentette, hogy ő akarja kicserélni a pelust. Az azóta eltelt 1 hónap alatt pedig tökéletesen belejött! :)


Vannak napok amikor elönt a pánik, a rengeteg segítség mellett is néha úgy érzem, hogy nem bírok megbirkózni a feladattal. Az első itthon töltött napokban nagyon sokat sírtam, gondolom ez a hormonoknak is köszönhető. Rengeteget segített, hogy mindkét nővérem megerősített abban, hogy normális amit érzek (a félelem, és néha kétségbeesés a mérhetetlen boldogság mellett ) És most már talán elhiszem, hogy igenis lehetek attól még jó anya, hogy nem minden boldogság és rózsaszín köd... Van olyan nap, amikor nagyon összecsapnak a hullámok a fejem fölött, és kérdem Robit: ez mindenkinek ilyen nehezen megy? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen? És mellette persze vannak olyan napok is, amikor minden olyan egyszerű, és nagyszerű...ahogy telik az idő remélem ezek lesznek többségében.


Ahogy telnek a napok úgy érzem magam egyre magabiztosabbnak. Már eljutottam odáig, hogy nem esek kétségbe, ha anyu épp nincs itthon, mikor eljön a pancsiidő. :)  Szépen megy már nekem is, de azért még mindig anyu csinálja a legtöbb alkalommal.

Az éjszakáinkban egyelőre nincsenek rendszerek. De nincs is ezzel semmi gond, amikor csak a szopi idejére ébred fel a kicsi fiam....DE! Van olyan, amikor Zêti úgy dönt, hogy az aktuális éjszakai szopi után nem akar aludni. Nem sír vagy ilyesmi, csak nyögdécsel, ficereg az ágyában....szóval néha éjszakázunk. 2 alkalommal viszont már történt olyan is, hogy egyszerre lehúzott 6-7 órát alvással!! Persze ez nem azt jelenti, hogy én akkor egy jót aludtam: ugyanis onnantól fogva, h letelt a 3 óra hossza, 10 percenként néztem az órát, hogy jajj, miért nem kelt még fel, és a légzésfigyelő ellenére mentem oda a kiságyához azt figyelve, hogy ugyan lélegzik-e...ezt a hatalmas parázásomat nem tudom mikor fogom „kinőni”.
Update!! a második átaludt éjszakán már nem voltam ekkora paramami! :) Zéti aludt, anyuci ennek nagyon örült...és ő is aludt! :))

Etetés: nincs babamérlegünk, 1 hétig volt nálunk kölcsönbe a védőnőtől. Akkor egyszer-egyszer ráraktam, hogy mennyit szopizik, illetve megmértem csupin is. 2 hét alatt annyit hízott Zéti, amennyit 1 hónap alatt kell elérnie a babáknak. Szóval emiatt nem aggódom, így nem is méregetem: kis vámpírom eszik rendesen. :)


Ami nagyon tud zavarni, hogy boldog-boldogtalan megkérdi tőlem: „És van tejed?” Tudom, itt a faluban mindenki ismer, megállítanak, megcsodálják Zétit (nekem dagad a májam a büszkeségtől  :)) de miért kell ezt megkérdezni tök idegennek is? Ez nekem olyan személyes...ja és amúgy VAN! Hajjjajj!!! Ha Zéti többet alszik a kelleténél éjszaka, akkor tuti, hogy hatalmas tejtócsa közepén ébredek.
Napközben minden szopi után fejek, amit nagyon utáááálok....olyan macera, meg sokáig tart. (Na éjjelente nem is csinálom, ahhoz túl lusta vagyok.)  De félek nagyon a mellgyulladástól, meg hát nem rossz az, ha van lefagyasztva egy kis anyatej. Kis anyatej? Hát én konkrétan elárasztottam a fagyasztónkat, annyi van már eltéve! :)  Remélhetőleg ízleni fog Zétinek az a tejcsi is, mert vannak babák, akiknek a fagyasztott tej már valamiért nem ízlik.

És ha már szoptatás, akkor cicik: amikor pár évvel ezelőtt 20 kilótól megszabadultam, nincs mit szépíteni, a melleim eltűntek. :S Tavaly, menyasszonyként is nagyon pici cicijeim voltak...na, ehhez képest a mostani állapotom! VÁÁÁÁÓÓÓÓ! Emlékszem, 3. napja voltam benn a kórházban a szülés után, amikor a reggeli tusolás után tükörbe néztem...és nem akartam elhinni, hogy egy éjszaka alatt Pamela Anderson lett belőlem! :D:D De tényleg!  

Ahogy megtörtént a tejbellövés, hatalmasak lettek! És szép kerek, tisztára mint egy szilikoncici! :D El tudnám viselni, ha ez mostantól már örökké így maradna. :P
Fizikai változások rajtam: gátsebem gyógyulgat, szerencsére már egyátalán nem fáj, viszont elég ijesztő, hogy még 1 hónap után is kissé be van dagadva. Szexre egyelőre gondolni se tudok... :D na nem azért, mert nem kívánnám, hanem azért, mert olyan mérhetetlenül fáradt vagyok MINDIG, hogy örülök, ha Zéti este elalszik, és bújhatok az ágyba én is.

5 kiló plusz maradt rajtam szülés után. Ami nem lenne túl sok, idővel majd leadom. Viszont annyira megváltozott a testem, hogy hihetetlen! Gondolom a medencecsont kitágult, vagy nem tudom, de a nadrágjaim nagy része baromi szűk rám, ami nagyon zavar.  Tornára egyelőre nem is gondolok, de azért a 6 hetes kontrollon megkérdem a dokit, hogy mégis mikortól kezdhetném el, ill. mivel. Most a legfontosabb a szoptatás, nem akarom kockáztatni, hogy esetleg a tornától elapadjon a tejem.

A dögmelegnek köszönhetően mostanában csak este 7 felé viszem ki Zétit levegőzni. Minden nap kint vagyok kicsit vele, szerencsére nagyon szeret a babakocsiban utazni.
És 1 hónap után végre azt érzem (és lehet ciki ezt bevallani, de én akkor is leírom) hogy nem csak abból áll ki a napom, hogy szopi-büfiztetés-fejés-pelenkázás, majd újra elölről az egész...mert igenis sokszor ennyit éreztem az első hetekben.
Túlságosan féltettem Zétit mindentől, így nem nagyon mertem kivinni, így viszont 0-24-ben össze voltunk zárva, és kissé besokkaltam....:S de most már eltelt annyi idő, hogy Zéti figyelget, előszeretettel mondja azt, hogy "GÖ", reggelente pedig olyan vigyorgásokat levág, hogy azt hiszem megzabálom!!!
Szóval lehet rám dobálni a köveket, de én töredelmesen bevallom, hogy kellett ez az 1 hónap, hogy úgy érezzem, most már 100%-ban élvezem az anyaságot! És imádok ANYA lenni!
Legyen ez mára a végszó...♥

És akkor képekben az elmúlt hónapunk!

1 hetesen, szopi után beájulva:

 Így szoktunk reggelente "beszélgetni" :)

Robi csinált róla néhány fotót, persze ez már a facebookról ismerős lehet :)

ÓÓÓÓ...:)

 Pancsi anyával

Alvó Zétik:

Este 7 felé végre indulhatunk sétálni:

Hajszerkezet!! :D:D

Kórházi napok

A 2 órás megfigyelési idő után lekerültünk a szülőszobáról, este fél 9- kor. Az első éjjel ugye még elvitték Zétit, én pedig egy 2ágyas szobába kerültem.
Annyira tele voltam élménnyel, hogy csak feküdtem és azt éreztem, hogy zúg a fejem, az nst hangja folyton visszacsengett a fejemben. Mellette sajnos iszonyatosan fájt a gátsebem, annak ellenére, hogy kaptam fájdalomcsillapítót.

Éjjel 1 körül már majdnem elnyomott az álom, amikor a szobatársamhoz jött a nővér, ügyeletes doki...nagy volt a jövés-menés....szegény hányt és ment a hasa, nem tudták mi lehet a baj. Éjjel 3-kor pedig úgy döntöttek, hogy biztos, ami biztos, én inkább költözzek át egy másik szobába, nehogy valami olyan fertőzés legyen, amit én is elkaphatok. Így hát frissen szülve, a gátseb miatt remegő lábakkal átköltöztem egy másik szobába: egyedül voltam a 2ágyas szobában, aminek akkor még nagyon örültem.
Nem sokkal később pedig, hozták is nekem Zétit. Szépen szunyókált, én pedig csak csodáltam. A szopit nem mertem egyedül elkezdeni, megvártam míg jött a csecsemősnővér, és segített. Onnantól fogva már bátrabb voltam, fiacskám pedig irtó ügyes a legelejétől fogva. :)
Napközben szépen elvoltunk, a látogatási idő alatt végig bent volt anyukám, meg Robi, Zéti leginkább csak aludt, velem ellentétben....a nap végére viszont valami elképesztő szorongás lett rajtam urrá. Teljesen nem ismertem magamra, gondolom az iszonyatos fáradság és kialvatlanság miatt totál bepánikoltam, hogy kettesben kell maradnom egész éjjelre egy ilyen apró kis lénnyel. Egyszerűen rettegtem attól, hogy a kialvatlanság miatt (ami ugye nálam az epilepszia fő okozója) rohamom lesz, és ezzel kárt tehetek a babában is. Szóltam a csecsemősnővérnek, hogy ha lehetne még ma éjjelre is vigyék már el Zétit (elsoroltam neki a szitut)... amire annyi volt a reakció: "hát, ez mostantól így lesz" mármint no pihenés, no alvás. Persze mindezt értem én, de attól még kevésbé bunkó módon is elő lehetne adni...:S
Később aztán mégis bejött az ügyeletes doki, kikérdezett a betegségről, meg össze-vissza hüledezett,
hogy erről ők miért nem tudnak? ....én pedig akkor már tizedjére is elmondtam, hogy nem tudom miért nem tudnak róla, hiszen az összes leletem le lett adva, köztük a neurológiai papírjaim is! ( na tessék! magyar egészségügy...)
Akkor éjjel végül elvitték Zétit, én meg konkrétan szar anyának éreztem magam, aki 2 nap után le is passzolja a gyerekét, mert fél...aludni akkor éjjel se tudtam, csak zokogtam egész addig, míg hajnalban vissza nem hozták nekem a kicsi fiamat.
Aznap délelőtt aztán szobatársat kaptam, aminek nagyon örültem, mert 1. Nem elsőbabás volt, mint én, hanem 3. így persze sokkal tapasztaltabb volt, mint én, sokat segített. 2. Sokat beszélgettünk mindenféléről, ezzel is tereltem a gondolataimat a félelmeimről. (mellékesen megjegyzem, hogy iszonyatosan irigykedtem a szobatársamra, aki egy villámgyors szülés után, gátmetszés és minden nélkül vígan ült az ágyban, és olyan fitt volt, hogy öröm volt ránézni. Míg én csak vánszorogni bírtam, az ülés meg nagy mumus volt a gátseb miatt)
Pénteken délelőtt hagyhattuk el a kórházat, és én hétfőtől péntekig konkrétan 2 órát aludtam!!! 5 nap alatt! Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy a szervezetem ezt hogy bírja, és ha ennyire fáradt vagyok akkor MIÉRT NEM MEGY AZ ALVÁS? Zéti a kb 3 óránkénti szopik kivételével csakis alukált, így egy rossz szavam nem lehetett, ő hagyott volna aludni.
Mondani se kell, hogy mennyire vártam, hogy végre hazajöhessünk: először engem engedett el a doki a péntek reggeli vizsgálat után, aztán jött a csecsemősnővér, hogy lehet szólni apukának, hogy Zétivel is minden oké, jöhet értünk. 3350 grammal született Zéti, és kb 1 hetes, 10 napos korukra kell elérniük a babáknak a születési súlyukat. Az én pici fiam olyan ügyesen szopizott az elejétől fogva, hogy már a kórházból 3400 grammal jöttünk el!
Robi egy nagy csokor vörös rózsa kíséretében jött értünk. ♥

 Zéti kerek 1 naposan

 

 Apával és anyával

 

Az ágyak végében volt a babák rácsos ágya

 

És végül: útra készen várjuk apát! Mehetünk hazaaaa!!!

 

 

Szüléstörténet

2012.07.23. 18:23
Mazsi: "Jajj Istenem, nem bírom...!"
Doki: "Figyeljen ide Marika, szedje össze minden erejét és a következő fájásnál kinn lesz a baba!"....

Na ez az a mondat ami leginkább megmaradt bennem a szülés alatt...ja és a dokinak igaza lett! :)

Persze nem akarok én a közepébe vágni, kezdem az elejéről:
Vasárnap este ültünk a nappaliban a családdal, és apu pont a szülésről kérdezgetett. Mondtam neki, hogy az a tervem, hogy mire ő megjön a munkából (minden hétfőn megy, péntek du-án meg jön haza) addigra már mi is jövünk haza a kórházból Zétivel. :) Apu csak vigyorgott, hogy jó kis terv, és persze akkor még eszembe nem jutott, hogy ez pont így fog megvalósulni.

2012.07.23. Hajnali 3 óra
Felébredtem arra, hogy bele-belenyillalgat a fájás a derekamba, meg azok a tipikus menstruációs görcsök. Az első pár alkalommal még vissza is tudtam aludni, nem figyeltem annyira rá. Aztán csak elkezdtem nézni az időt, mert az feltűnt, hogy rendszeresen, bizonyos időközönként jönnek. Talán 4 óra lehetett, amikor szóltam Robinak, hogy ezek a fájások 10-12 percenként jönnek.
Robi kipattant az ágyból, és tőle valami iszonyat szokatlan módon elkezdett pánikolni: " oké, akkor induljunk a kórházba!" ..."szóljunk anyukádnak! Megyek felébresztem!"  Úgy kellett csitítgatnom, hogy nyugi, nem lesz ez olyan rövid menet, hogy máris rohanni kelljen. Úgy voltam vele, hogy amíg csak lehet inkább itthon szenvedek, mint a kórházban.

2012.07.23. Hajnal 5 óra
Már a konyhában ittam a tejeskávét, és persze kattogott az agyam, hogy is legyen ez a nap.
Mikor anyu felébredt mondtam neki a fejleményeket, közben elkezdtem írni, hogy hány percenként jönnek a fájások: 5-10-8-12
Nagyon tanácstalan voltam, hogy mikor induljunk el a kórházba, hogy tereljem a figyelmem szépen letusoltam, hajat mostam, sőt még a körmömet is kifestettem! :)
Aztán dél körül döntöttünk úgy,  hogy lesz, ami lesz mi elindulunk: Robi, anyukám és én.

2012.07.23. 12:30 körül
Beérve a kórházba különváltam anyuéktól. Az ügyeletes doki megvizsgált, nekem az volt az első kérdésem, hogy ugye nem jöttünk túl korán? A doki rögtön mondta, hogy nem, teljesen jól állunk, 2 ujjnyira nyitva a méhszáj. Elintéztük a papírmunkát, kaptam beöntést: egyik legnagyobb félelmem volt, de szerencsére nem volt olyan vészes. Aztán mehettem a szülőszobába, ahová végre Robi is csatlakozott. Teltek az órák úgy, hogy jöttek- mentek a fájások, de szerencsére ezek még viszonylag elviselhetőek voltak. Megbeszéltem a szülésznővel, hogy majd ők szólnak a dokimnak, meg nem fogok kérni epidurált, elég a kéjgáz, de még az is ráér...később aztán hozták, de szerintem sz*rt se ér. Jött a fájás, mint a veszedelem, szívtam a gázt....de azt leszámítva, hogy majd leszédültem az ágyról úgy fejbevágott, fájdalmat nem csillapított. Ami segített, az a forró zuhany volt: Robi is jött velem és ő engedte rám a melegvizet, én meg csak a falnak támaszkodva szenvedtem.
Bizonyos időközönként jött a szülésznő, megvizsgált mennyire tágultam, de őszintén az az időszak annyira összefolyik, hogy nem emlékszem csak a nagy összefüggő fájásra...valamikor 5 felé megkérdeztem a szülésznőt, hogy mit gondol, mikor lesz ebből baba? Ő pedig mondta, hogy valamikor 6-7 óra között. Jajj, nem kellett volna megkérdezenem! Mert onnantól fogva én semmit mást nem tettem, csak az órát szuggeráltam a falon, hogy teljen már gyorsabban az idő! És azt hiszem ekkor már 2 percenként csak ennyit bírtam mondani: jajj, nem telik az idő....! Akkor tényleg úgy éreztem! Kaptam oxitocint is, de ez nekem akkor fel se tűnt! A kórházi zárójelentésemen láttam csak! Na igen, akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem érdekelt, hova mit szúrkálnak, csak teljen már az időőő! 
Megérkezett a dokim, nem tudom hány óra lehetett (talán fél 6?) és rögtön azzal kezdte, hogy nem-e kérek epidurálist, még van idő hatnia. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogy miért akartak annyira rábeszélni az epidurálra, holott előtte megbeszéltük, hogy nem tervezek ilyesmit kérni, sőt előtte már a szülésznőtől is visszautasítottam... :S 
Én nem éreztem magam hisztis, vagy nagyon kiabálós vajúdónak, csak azt mondogattam max,  hogy 
"Jajj, Istenem!" Kérdeztem Robit is, hogy mit gondol erről, lehet azért erősködtek az EDA mellett, de azt mondta, hogy egyátalán nem viselkedtem hisztisen vagy hangosan....na, de mindegy is, nem kértem EDA- t, akármennyire erősködtek is. 
Amire még emlékszem az a burokrepesztés: meg is kérdeztem a dokit, hogy ez a meleg víz, a magzatvíz? :) Onnantól fogva pedig be is indultak a tolófájások. Maga a kitolási szak nem tartott tovább 10-15 percnél, de persze én ezt akkor sokkal hosszabbnak éreztem. Mondta a doki, ha érzem, hogy jön az inger, akkor nyomjak, ahogy csak bírok: biztatott, hogy jó helyre nyomok, viszont nem elég erősen...na akkor azt hittem ott halok meg! Ennyit tudtam mondani: "Nem bírok jobban..." Egyik fájás alatt megtörtént a gátmetszés is, abból én semmit nem éreztem. Közben a doki szólt Robinak, hogy menjen, nézze meg Zéti hajas buksiját, ami már kilátszódik. :) Egy tolófájás alatt 3x kellett nyomnom, és talán az 5. fájásra bújt ki Zéti. 

2012.07.23.- 18:25
ZANA ZÉTÉNY: 3350 gramm, 55 centi 10/10-es Apgar

És akkor, mint akit elvágtak megszűnt minden fájdalom....egyszerűen MINDEN! Szegény kicsi fiamnak a nyakára és a bokájára is rá volt tekeredve a köldökzsinór. 
Pihegve néztem a kis kék, gyűrött fiamat, és ahogy felsírt már tört is elő belőlem a sírás. Akkor rögtön rám is fektették, és ott sírtunk mindhárman...azaz Zéti akkor már nem, mert anya szívhangjától meg is nyugodott. 
Annyira miénk volt a pillanat, hogy ha a doki nem szól, hogy "Apuka, nem akar fotózni?" tuti elfelejtjük. :) 
Aztán Robi elvágta a köldökzsinórt, Zétit pedig elvitték megmosdatni, rendbe tenni.
A lepényi szak nem volt fájdalmas, és szerencsére hosszantartó se. Robi még azt is megnézte, mert ugye ahogy megszületik szét is terítik, hogy minden része megvan-e. Számomra ez nagyon undorító, de Robi nem látta annak. 
Ami nekem nagyon nagyon fájdalmas volt még, az a méh átfertőtlenítése, mint egy kocsonya, úgy remegtem közben. Illetve a varrás...:S Mondta a doki, hogy sajnos a belső hüvelyfal egy részen megrepedt, meg ugye vágtak is, így legyek türelemmel, de kb. 3x annyit kell most varrnia, mint egy sima gátmetszésnél. (Akkor ezek szerint mégse nyomtam olyan kicsi erővel, ahogy a doki mondta???) Miközben varrtak Robi ott ült mellettem a bebugyolált Zétivel. A nagy fájdalmak közepette azért nagyon jó volt oldalra pillantani, és nézni a CSALÁDOM!
2 órán keresztül maradtunk még a szülőszobán, és mikor a doki elment, a szülésznő volt olyan jófej, hogy egyesével, persze szigorúan beöltözve beengedték hozzám anyukámat, meg a 2 nővéremet.
Még ott a szülőszobán megtörtént az első szopi, nagyon kis ügyes volt!!!


Ekkor még egész tűrhető volt a fájdalom:

Pár perccel megszületése után:

Tisztítgatják és lemérik:

És újra megkaptam! Én pedig a világ legboldogabb anyukája lettem! :)

Zéti alig pár perces, de már keresi a cicit!

Legközelebb jövök a kórházi napokkal, ami nem volt túl pozitív...