Szüléstörténet

2012.07.23. 18:23
Mazsi: "Jajj Istenem, nem bírom...!"
Doki: "Figyeljen ide Marika, szedje össze minden erejét és a következő fájásnál kinn lesz a baba!"....

Na ez az a mondat ami leginkább megmaradt bennem a szülés alatt...ja és a dokinak igaza lett! :)

Persze nem akarok én a közepébe vágni, kezdem az elejéről:
Vasárnap este ültünk a nappaliban a családdal, és apu pont a szülésről kérdezgetett. Mondtam neki, hogy az a tervem, hogy mire ő megjön a munkából (minden hétfőn megy, péntek du-án meg jön haza) addigra már mi is jövünk haza a kórházból Zétivel. :) Apu csak vigyorgott, hogy jó kis terv, és persze akkor még eszembe nem jutott, hogy ez pont így fog megvalósulni.

2012.07.23. Hajnali 3 óra
Felébredtem arra, hogy bele-belenyillalgat a fájás a derekamba, meg azok a tipikus menstruációs görcsök. Az első pár alkalommal még vissza is tudtam aludni, nem figyeltem annyira rá. Aztán csak elkezdtem nézni az időt, mert az feltűnt, hogy rendszeresen, bizonyos időközönként jönnek. Talán 4 óra lehetett, amikor szóltam Robinak, hogy ezek a fájások 10-12 percenként jönnek.
Robi kipattant az ágyból, és tőle valami iszonyat szokatlan módon elkezdett pánikolni: " oké, akkor induljunk a kórházba!" ..."szóljunk anyukádnak! Megyek felébresztem!"  Úgy kellett csitítgatnom, hogy nyugi, nem lesz ez olyan rövid menet, hogy máris rohanni kelljen. Úgy voltam vele, hogy amíg csak lehet inkább itthon szenvedek, mint a kórházban.

2012.07.23. Hajnal 5 óra
Már a konyhában ittam a tejeskávét, és persze kattogott az agyam, hogy is legyen ez a nap.
Mikor anyu felébredt mondtam neki a fejleményeket, közben elkezdtem írni, hogy hány percenként jönnek a fájások: 5-10-8-12
Nagyon tanácstalan voltam, hogy mikor induljunk el a kórházba, hogy tereljem a figyelmem szépen letusoltam, hajat mostam, sőt még a körmömet is kifestettem! :)
Aztán dél körül döntöttünk úgy,  hogy lesz, ami lesz mi elindulunk: Robi, anyukám és én.

2012.07.23. 12:30 körül
Beérve a kórházba különváltam anyuéktól. Az ügyeletes doki megvizsgált, nekem az volt az első kérdésem, hogy ugye nem jöttünk túl korán? A doki rögtön mondta, hogy nem, teljesen jól állunk, 2 ujjnyira nyitva a méhszáj. Elintéztük a papírmunkát, kaptam beöntést: egyik legnagyobb félelmem volt, de szerencsére nem volt olyan vészes. Aztán mehettem a szülőszobába, ahová végre Robi is csatlakozott. Teltek az órák úgy, hogy jöttek- mentek a fájások, de szerencsére ezek még viszonylag elviselhetőek voltak. Megbeszéltem a szülésznővel, hogy majd ők szólnak a dokimnak, meg nem fogok kérni epidurált, elég a kéjgáz, de még az is ráér...később aztán hozták, de szerintem sz*rt se ér. Jött a fájás, mint a veszedelem, szívtam a gázt....de azt leszámítva, hogy majd leszédültem az ágyról úgy fejbevágott, fájdalmat nem csillapított. Ami segített, az a forró zuhany volt: Robi is jött velem és ő engedte rám a melegvizet, én meg csak a falnak támaszkodva szenvedtem.
Bizonyos időközönként jött a szülésznő, megvizsgált mennyire tágultam, de őszintén az az időszak annyira összefolyik, hogy nem emlékszem csak a nagy összefüggő fájásra...valamikor 5 felé megkérdeztem a szülésznőt, hogy mit gondol, mikor lesz ebből baba? Ő pedig mondta, hogy valamikor 6-7 óra között. Jajj, nem kellett volna megkérdezenem! Mert onnantól fogva én semmit mást nem tettem, csak az órát szuggeráltam a falon, hogy teljen már gyorsabban az idő! És azt hiszem ekkor már 2 percenként csak ennyit bírtam mondani: jajj, nem telik az idő....! Akkor tényleg úgy éreztem! Kaptam oxitocint is, de ez nekem akkor fel se tűnt! A kórházi zárójelentésemen láttam csak! Na igen, akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem érdekelt, hova mit szúrkálnak, csak teljen már az időőő! 
Megérkezett a dokim, nem tudom hány óra lehetett (talán fél 6?) és rögtön azzal kezdte, hogy nem-e kérek epidurálist, még van idő hatnia. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogy miért akartak annyira rábeszélni az epidurálra, holott előtte megbeszéltük, hogy nem tervezek ilyesmit kérni, sőt előtte már a szülésznőtől is visszautasítottam... :S 
Én nem éreztem magam hisztis, vagy nagyon kiabálós vajúdónak, csak azt mondogattam max,  hogy 
"Jajj, Istenem!" Kérdeztem Robit is, hogy mit gondol erről, lehet azért erősködtek az EDA mellett, de azt mondta, hogy egyátalán nem viselkedtem hisztisen vagy hangosan....na, de mindegy is, nem kértem EDA- t, akármennyire erősködtek is. 
Amire még emlékszem az a burokrepesztés: meg is kérdeztem a dokit, hogy ez a meleg víz, a magzatvíz? :) Onnantól fogva pedig be is indultak a tolófájások. Maga a kitolási szak nem tartott tovább 10-15 percnél, de persze én ezt akkor sokkal hosszabbnak éreztem. Mondta a doki, ha érzem, hogy jön az inger, akkor nyomjak, ahogy csak bírok: biztatott, hogy jó helyre nyomok, viszont nem elég erősen...na akkor azt hittem ott halok meg! Ennyit tudtam mondani: "Nem bírok jobban..." Egyik fájás alatt megtörtént a gátmetszés is, abból én semmit nem éreztem. Közben a doki szólt Robinak, hogy menjen, nézze meg Zéti hajas buksiját, ami már kilátszódik. :) Egy tolófájás alatt 3x kellett nyomnom, és talán az 5. fájásra bújt ki Zéti. 

2012.07.23.- 18:25
ZANA ZÉTÉNY: 3350 gramm, 55 centi 10/10-es Apgar

És akkor, mint akit elvágtak megszűnt minden fájdalom....egyszerűen MINDEN! Szegény kicsi fiamnak a nyakára és a bokájára is rá volt tekeredve a köldökzsinór. 
Pihegve néztem a kis kék, gyűrött fiamat, és ahogy felsírt már tört is elő belőlem a sírás. Akkor rögtön rám is fektették, és ott sírtunk mindhárman...azaz Zéti akkor már nem, mert anya szívhangjától meg is nyugodott. 
Annyira miénk volt a pillanat, hogy ha a doki nem szól, hogy "Apuka, nem akar fotózni?" tuti elfelejtjük. :) 
Aztán Robi elvágta a köldökzsinórt, Zétit pedig elvitték megmosdatni, rendbe tenni.
A lepényi szak nem volt fájdalmas, és szerencsére hosszantartó se. Robi még azt is megnézte, mert ugye ahogy megszületik szét is terítik, hogy minden része megvan-e. Számomra ez nagyon undorító, de Robi nem látta annak. 
Ami nekem nagyon nagyon fájdalmas volt még, az a méh átfertőtlenítése, mint egy kocsonya, úgy remegtem közben. Illetve a varrás...:S Mondta a doki, hogy sajnos a belső hüvelyfal egy részen megrepedt, meg ugye vágtak is, így legyek türelemmel, de kb. 3x annyit kell most varrnia, mint egy sima gátmetszésnél. (Akkor ezek szerint mégse nyomtam olyan kicsi erővel, ahogy a doki mondta???) Miközben varrtak Robi ott ült mellettem a bebugyolált Zétivel. A nagy fájdalmak közepette azért nagyon jó volt oldalra pillantani, és nézni a CSALÁDOM!
2 órán keresztül maradtunk még a szülőszobán, és mikor a doki elment, a szülésznő volt olyan jófej, hogy egyesével, persze szigorúan beöltözve beengedték hozzám anyukámat, meg a 2 nővéremet.
Még ott a szülőszobán megtörtént az első szopi, nagyon kis ügyes volt!!!


Ekkor még egész tűrhető volt a fájdalom:

Pár perccel megszületése után:

Tisztítgatják és lemérik:

És újra megkaptam! Én pedig a világ legboldogabb anyukája lettem! :)

Zéti alig pár perces, de már keresi a cicit!

Legközelebb jövök a kórházi napokkal, ami nem volt túl pozitív...